Az alább olvasható összehasonlító elemzésünk rövidített változata a 168óra 2017. július 27. nyomtatott számában jelent meg először. A teljes szöveg tehát itt olvasható először, maga beszéd pedig itt tekinthető meg:
Retorikai kaleidoszkóp
Orbán Viktor 2010 óta megtartott tusványosi előadásai, retorikai szempontból egységesen építkeznek. A XX-XXI. századi történelmi múlt elemző felidézése a beszédek első harmadáig uralják a témaválasztást, amit a magyar nemzet jövőjének átgondolása követ. Ezt a jellemzően európai (2010–2014), sőt globális (2015–2017) üzenetekkel tarkított érdemi részt keretezi a konkrét tusnádfürdői hallgatóság, rajtuk keresztül pedig a határon túli magyarság direkt megszólítása a beszédek elején és végén. Ennek a külső keretnek az első tagját humorral és iróniával fűszerezve hallgatóinak megnyerésére, második tagját pedig jellemzően (pl. 2017) befogadói politikai mozgósítására használja Orbán Viktor.
A szerkezet és megszólalásmód sematizmusára vetett pillantás után felmerül a kérdés, hogy van-e a sajátossága a magyar miniszterelnök tusványosi retorikájának? Van, ha például a budapesti évértékelő beszédekhez, parlamenti felszólalásokhoz képest vizsgáljuk a Tusnádfürdőn elénk táruló képet. A „szabadegyetem” szóösszetétel szabadságra utaló előtagját nemcsak politikai, hanem stilisztikai vagy öltözködésbeli szabadságként is értelmező előadók sorába illeszkedik Orbán Viktor retorikája is. Mindig ülve ad elő, ami a könyöklő pozíció felvételével radikálisan csökkenti az előadói gesztikuláció lehetőségeit. Ebből is következik az áll gyakran visszatérő simogatása, amely bölcsességet és a gondolkodás folyamatát hivatott szimbolizálni, de a szorongás csillapításaként is értékelhető, ha túl gyakran él vele a szónok (pl. 2017). Az idei előadás oldottságát fokozta egy kék golyóstoll kézbentartása is, ami azonban egyrészt színben ütötte az előadó ingének zöldjét, másrészt alkalmat adott a toll bizonytalanságot kifejező babrálására, harmadrészt a beszéd elején felsorolt eredmények („Mitől erős egy állam?”) egyes pontjainak kipipálására, a hangsúlyosak bekarikázására is késztették a miniszterelnököt. Ez utóbbi mozzanat ugyanazt a spontaneitást és együtt gondolkodást hivatott kifejezni, mint az öltözék megválasztása, azonban általa felhívta a figyelmet Orbán Viktor egy másik vitatható előadói döntésére: jelentős beszédeit nem szabadon, hanem jegyzetekhez kötve adja elő. Pedig Tusványos éppen az oldott előadói légkör ellenpontjaként komoly programadó beszédeknek ad otthont (pl. 2014), amelyek hatékonyságát megsokszorozná a teljesen fejből mondott beszédek ereje.
Nem kérdés, hogy nyakkendő nélkül öltözködik ezeken az alkalmakon, de a Kossuth Rádióban adott interjúk oldottságán is túltesz a tusványosi beszédek során a miniszterelnök öltözéke. Az idei beszédhez választott ing színénél előnyösebb volt a 2016-os kockás változat. Ez a vezetői öltözködés két alapvető vonulata közül „a nép közé tartozás” irányát, az öltönyválasztásnál is radikálisabban fejezi ki. Ennek az arculatnak nonverbális megjelenését a mimika oldottságában (előadóként csak a választási győzelmet követő beszédeknél enged meg magának ennyi mosolyt), verbális megjelenését pedig a megszólítások („Zsolt”, „püspök urunk”) és kiszólások kötetlenségében fedezhetjük fel. Valójában a retorikai bravúr mind a kötetlenség arculatán, mind az „egy vagyok közületek” üzenetén keresztül, ám azokon túl születik meg.
Az önmagából többet megmutató karakter egy nyilvános szereplő esetében mindig képes a közönség kíváncsiságát felkelteni. Ezt fokozza az előadást követő kérdés-válasz rész is, ahol bárki a jelenlévők sorában kérdést intézhet az előadóhoz. A híres és rangban távoli vezető megközelíthetővé válása, illetve emberi arcának megmutatása a hallgatóság szimpátiáját példátlan mértékben fokozhatja az előadó iránt. Tusványoson ezt a lélektani mechanizmust működteti Orbán Viktor retorikája.
Verbálisan ezt fejezi ki minden tusványosi beszédben az, hogy bonyolult összefüggésekről és összetett problémákról „leegyszerűsítve”, „világosan fogalmazva”, „racionálisan”, „ebben a körben köntörfalazás nélkül” szól hallgatóságához a rétor. Ennek a kiváltságos beszédmódnak a beavatottjai a hallgatók, akik évről évre egy olyan identitást is kapnak Orbán Viktortól, amely az ellentét alakzatára épül. Felsorolások, jelzők és hasonlatok alkalmazásával, tehát ismétléssel és szemléltetéssel, hatékonyan két részre osztja a világot. A két világ közötti lényegi különbséget egyetlen ellentétpárban fogalmazza meg és ezt a személyes névmások tudatos hangsúlyozásával azonosítja, illetve elválasztja a hallgatóságától. Így jött létre a mi okkeresők – ők célkeresők (2013), mi illiberálisok – ők liberálisok (2014), a mi országunk biztos hely – a minket körülvevő bizonytalan világ (2015), mi vagyunk az új Európa – ők a régi Európa (2016), mi Európa védelmezői vagyunk – ők a migrációs válság előidézői és haszonélvezői ellentétpárok. Az egyes szám első és többes szám első személyű névmások észrevétlen felszerélésben rejlik az a vezetői fogás is, amely a hallgatóság identitását újból és újból kicseréli az előadóéval. Orbán Viktor számos esetben akkor beszél többes szám első személyben, ha a saját akaratát kommunikálja (pl. „mi magyarok harcolni akarunk” 2011), amikor pedig feltűnik a tusványosi szónoklatokban az egyes szám első személyű névmás, a mindenki által belátható trivialitásokat fogalmazza meg az előadó („Én ez utóbbiak közé tartozom” ti. aki belátja trivialitásokat 2015). Ekként a józan ésszel bírók képviselőjeként láttatja magát a beszélő, ha magáról szól és egyéni elhatározásait a közösség nevében fogalmazza meg, azért, hogy, Platónnal szólva, retorikája a lelkek irányítása legyen. Olyan ez a retorikai teljesítmény, mint egy kaleidoszkóp: véges számú elem okos elrendezéséből egy színes világ képét teremti meg.
Ha Ön is szeretne ehhez hasonlóan retorikai elemzést kapni a saját kommunikációjáról, kínálatunkon belül kattintson ide.
Szónok Születik 